Aki nem tudná, hogy mit jelent a címben szereplő latin mondat, annak lefordítanám: “Gyorsabban, magasabbra, erősebben!”.
Ez a buzdító mondat alapvetően az olimpiák jelmondata, de a sportvilág minden területén örök érvénnyel bír.
Igen ám, csak a sok rekordot, és a kiemelkedő emberi (vagy éppen ember-feletti) teljesítményeket látva mindig felmerül a kérdés, hogy: szép dolog a határok kitologatása a lehetetlen szintjén túlra, de meddig lehet ezt még csinálni, és meddig érdemes?
Ennek a posztnak az adta az apropóját, hogy egyre gyakrabban olvastam arról, hogy igen komoly kvalitásokkal rendelkező élsportolókat hogyan tesz hosszú időre parkolóra egy-egy komoly, sokszor életveszélyes bukás a sípályákon.
Kíváncsi lennék rá, hogy egy szülő hogyan élné meg például a TV-képernyő előtt ülve a Hans Grugger által produkált, majdnem halálos balesetet, amelyet a kitzbüheli lesiklópályán sikerült összehoznia.
Az egész ellentmondásos helyzettel az a gond,
hogy mivel cirkusz kell a népnek, ezért az ilyen, és ehhez hasonló (lesikló)versenyek sajnos nem fognak egy jó ideig még eltűnni a képernyőről.
Pedig, ha valaki megnézi ezt a videót itt alant, akkor biztosan nem az jár a fejében, hogy: “ej, de kipróbálnám!”:
És ebben az egészben az a legszebb, hogy miközben látom szegény Gruggert a szárnyakat adó energiaital reklám-molinói előtt szép, magasan repülni, azon jár az eszem, hogy: jó, jó, hogy a RB szárnyakat ad ezeknek a szegény, kiszolgáltatott sportolóknak, de ki ad nekik a leszálláshoz stabil futóművet, légzsákot, 5 pontos biztonsági övet, biztonsági ütköző-zónákat, merevítéseket, vagy bármit, ami megvédené őket attól, hogy egy apró kis léc-elcsúszás ne tegye őket egy életre nyomorékká mondjuk.
Az a bosszantó ebben az egészben, hogy miközben a sízőket egyre nagyobb tempóra sarkallják, egyre veszélyesebb versenyeken indítják őket, egyre nagyobb ugrásokat várnak el tőlük, mert az mutat ugye jól a képernyőkön, aközben hullanak a fejek, gyűlnek a komoly sérülések, és szinte senki semmit nem tesz annak érdekében, hogy a sízők, síugrók biztonsága valamelyest javuljon.
Vannak ugyan próbálkozások a lesiklók védelmére, mint például az eséskor automatikusan felfúvódó légzsák ötlete, de ezek még igencsak kísérleti stádiumban vannak, és bevezetésük a versenysportba még eléggé kérdéses.
Pedig az ember joggal várná el a szakági szövetségektől, hogy amikor a 2009-es verseny-szezonban alsó hangon 14 komoly sérüléssel járó baleset történik, akkor valami talán megmozdul a versenyzők érdekében. De nem.
Ha megnézzük, hogy a Forma-1 világában milyen biztonsági intézkedéseket hoztak az utóbbi években a versenyzők testi épségének megóvása érdekében, és ezek hány életet mentettek meg az utóbbi balesetek alkalmával, akkor joggal kérdezhetjük a sísport vezetőitől, hogy: gyerekek, hány törött láb, szakadt térszalag, lebénult versenyző, netán halálos baleset kell még nektek ahhoz, hogy lépjetek valamit a nektek is sok pénzt hozó versenyzők életének védelmében?
Mert ugye nem jó látni, hogy Grugger bukása után pár nappal újabb versenyző (Mario Scheiber) produkál horror-filmbe illő balestet a francia lejtőkön?
És aki úgy gondolja, hogy közel 100 km/h-s tempónál esni egyet a sípályán bagatell dolog, az nézze meg, hogy miként gyűrődik a fém, a műanyag és az ember egy 50, 70, és egy 90 km/h-s csattanásnál egy átlag-autóban:
Na, ehhez tessék viszonyítani a sérülékeny, védtelen, és pótolhatatlan hús-vér emberi testet.
