HTML

27. Slow Ski, Slow Zone! Lassan csússz, tovább élsz, avagy gyúrtál te már nyolc órán át?

2010.12.13. 06:17 hópapa

























Egy korábbi posztban már volt szó erről a Slow Zone témáról
, de csak érintőlegesen, ezért most egy picit még visszatérnék rá.
Lássuk, miről is van szó, mi is ez az új “sí-mánia”?
Nos, az a helyzet, hogy általában minden síző  beállít magának az évek során egy optimális sebesség-tartományt, amelyben ő jól érzi magát, és biztonságosan tud közlekedni a pályákon.
Ideális esetben!
Viszont akadnak még olyanok is a pályákon, akik állandóan kitologatják a saját, és ezáltal versenyt generálva a mások sebesség-határait is:



Nem is lenne ezzel semmi baj, ha

az emberek fizikai teljesítő-képessége, vagy éppen koncentrációs képessége nem lenne valamilyen szinten véges.
Aztán ott vannak még a felszerelés és az adott sípálya korlátai és határai is.
Mindezek együtt azt eredményezhetik, hogy ha valaki nagyon közel kerül ezekhez a határokhoz, akkor olyan belesetet szenvedhet, amelyben még az EHHEZ hasonló védőfelszerelés sem védené meg kellőképpen.
Az utóbbi évek carving-őrülete sajnos (egyeseknek szerencsére) egy kissé kitolta a sebesség-határok felső értékeit, és én úgy érzem, hogy ez nem minden esetben jó.
Az új lécek szerkezete, felépítése azt teszi lehetővé, hogy a korábbiakhoz képest jóval nagyobb kanyarsebességgel közlekedjünk a pályákon.
És az a helyzet, hogy a sílécgyártók sajnos eléggé nyomatékosan erre helyezték a hangsúlyt az utóbbi időben.
Csak van ezzel az élvezetes kanyarkarcolással néhány apró kis probléma.
Ahhoz, hogy valaki a léc-struktúra által teremtett lehetőségeket ilyen szinten:



tudja igénybevenni, ahhoz kell némi kondícionális és technikai felkészültség, egy kis tanulás a szakemberektől, és sok-sok gyakorlás, amit a rengeteg, jó hangulatú sítáborban lehet összeszedni sok-sok év alatt. Ezt hívják egy bizonyos szint után lécbiztonságnak.
Na most a pályán, egyre több a magát lécbiztonságban tudó síző.
De ez csak a látszat!
Amíg nincs különösebb gond a pályán, amíg nem kell hirtelen megállni, kikerülni valakit, kiállni egy mélyen húzott carving-ívből, addig minden OK.
De az élet sajnos egészen más dramaturgiát is be tud villantani, ráadásul pont akkor, amikor a legkevésbé számítunk rá.
Ez a sokesélyes koreográfia pont abból adódik, hogy a sípályák közönsége nagyon változatos képet mutat.
Ott vannak a kezdők, a haladók, a snowboardosok, a freestyleosok, a telemarkozók, a versenyzők, a nagypapák, a nagymamák, a gyerekek, és néha még bekeveredik egy két szánkós, nylonozó, vagy éppen egy pár izmos ratrak is a pályára.
Aztán ott van még kockázati tényezőnek az alkohol, a fáradtság, a dekoncentráció, a jég, a kő, a mélyhó, a lágy hó, az alattomos lécnyom vagy bucka, a faág, a köd, a havazás, a letörések, a meredek pályák, a tömeg, és még ki tudja hányféle előreláthatatlan veszély-faktor.
Az is problémát okozhat, hogy az utóbbi években a gyors és hatékony felvonók számának növekedése következtében nagyon megnőtt a pályákon a forgalom, és emiatt sokkal körültekintőbben kellene közlekedni az ilyen zsúfolt helyeken.
Az utóbbi években elég sok időt töltöttem azzal, hogy figyeltem a pályákon a sízők mozgását.
Nem egyszer láttam olyan jelenetet, amikor két, viszonylag jó síző, beleállva egy-egy nagyon kemény és határozott carving-ívbe, mindössze néhány centire száguldott el egymástól, igen nagy sebességgel.
Abban a pillanatban szerintem még ők sem tudtak arról, hogy mindössze néhány tizedmásodpercen múlt az, hogy nem lettek egy nagyon komoly baleset szenvedő alanyai.
Jártam úgy diákcsoporttal Ausztriában, hogy az egyik meggondolatlan honfitársunk úgy ütötte el a pálya szélén, szabályosan sorakozó tanítványok legfelül várakozó egyikét, hogy a nagy tempó miatt már nem tudott idejében nyomvonalat váltani, ezért pont a maximális kanyar-sebességével  sodródva csapta el a kislány lábát, akinek a feje úgy csapódott be a jeges hóba, mint egy csuklóból meglendített dobverő a cintányérba. Még az volt a szerencse, hogy az oktatások előtt kategorikusan és kötelező módon megköveteltük a bukósisakok viseletét, így a szegény kislány csak egy pár napig élvezte a bohócdoktorok társaságát, amíg megfigyelés alatt állt agyrázkódás gyanújával a kórházban.
Volt a csapatban egy-két kislány, aki csupán esztétikai okokból (a fiúknak akartak tetszelegni a szép, hosszú hajukkal) folyamatosan bepróbálkozott a bukósisak levételével. Eddig a balesetig. Utána már nem kellett velük veszekednünk, hogy vegyék fel a bukót, mert mint a kisangyal, úgy viselték, még a hüttében is. :o)
Kissé hosszúra sikeredett bevezetőmben ezzel csak arra akartam kilyukadni (anélkül, hogy bárkiben is elültessem a felesleges félelem-érzetet!), hogy a sípálya veszélyes üzem!
És úgy látszik, hogy a sízőknek és a sípálya-üzemeltetőknek az értelmesebb és felelősebb rétege nem elégszik meg a bukósisakok használatának propagálásával, hanem úgy gondolja, hogy érdemesebb lassítani egy kicsit a tempón, mert ezzel sokkal nagyobb biztonságban érezheti magát mindenki, aki a pályákat használja.
Én nagyon bízom abban, hogy a “Slow Zone” gondolatisága nagyon hamar divattá válik.
És azt is megmondom, hogy miért.
Amikor azt látom nagyon sok sízőnél, hogy reggel 9-kor beáll a felvonóhoz, és  gyakorlatilag a 20 perces ebédszünetet leszámítva képes délután ½ 5-ig zsinórban lesízni a majdnem 8 órát, olyankor mindig azt szoktam kérdezgetni az ismerőseimtől, hogy ismernek-e olyan embert a környezetükben, aki napi nyolc órán át nyomja az edzést a konditeremben, vagy napi 8 órán át evez, esetleg ugyanennyit kerékpározik folyamatosan.
Ezt csak azért kérdezem, mert bár én is át szoktam sízni az egész napot, ha mondjuk egy egyhetes sízésen vagyunk, de azt mindig érzem, hogy mikor jött el annak az ideje, hogy a fáradtság, és dekoncentráció miatt egy idő után visszavegyek a tempóból.
Sokan ezt a pontot viszont nem érzik meg, és csak gyúrnak, csak gyúrnak, és gyúrnak, akár 8 órán át.
És szerintem ilyenkor lesznek ők a legveszélyesebbek. Ilyenkor szeretném őket elkerülni egy “Slow Zone”-szakaszon, akár “slow ski”-stílusban levezetve, lelazítva az egész napi kemény “gyúrást”.
Arról már nem is beszélve, hogy a gyermekemet vagy a szüleimet sem szeretném a pályán látni akkor, amikor ezek a magukat fáradhatatlannak és tévedhetetlennek hívő carving-huszárok 1m-re fölöttem karcolják a fantasztikusnak hitt íveiket.
Aztán van itt még egy érdekesség, ami a magyar sízőknél az anyagiak miatt sajnos még nem gyűrűzhetett be olyan markánsan, de remélem előbb-utóbb hozzánk is elér a szele.
Ez pedig nem más, mint a nyugaton egyre inkább terjedő, élvezkedős nyugdíjas-sízés.
Tudom, hogy havi 40-70ezer forintból nem igazán lehet kicsengetni a 200-250 eurós hetijegyeket, de bízzunk abban, hogy a mostani munkásosztálynak már olyan nyugdíja lesz pár év múlva, hogy minden szezonban legalább egyszer eljutnak mondjuk egy Val d’Isere kaliberű helyre, repülövel.
Az elmúlt szezonban már feltűnően sok, jól sminkelt, jól öltözött nyugdíjas korú (vagy még öregebb! :o) ) síző(nő)vel találkoztam a schladmingi lejtőkön, akik nagyon nyugodt, megfontolt tempóban, néha zenét hallgatva, és szinte táncolva élvezkedtek az alpesi sonnenschein-ban fürdő lejtőkön.
Mivel arról már írtam egy posztot, hogy elkezdeni sohasem késő, ezért kötelező módon bízom és hiszek abban, hogy előbb-utóbb hazánk kikapcsolódni vágyó nyugdíjasai is bekerülnek abba a irigyelt körbe, ahol a reggeli kávé és croissant után egy laza “slow ski” tölti ki a délelőttöt, amit az ebéd utáni úszás és szauna tesz teljessé, egy esti “slow food” étteremben töltött vacsorával zárva.
Van itt azért még egy kényes probléma a gondolatmenet végére, és ez pedig a szabályozás, és annak kivitelezhetősége, ami elég sok kérdést vet föl.
Például:
- mennyi legyen a maximális sebesség az adott zónában?
- hogyan mérjük a sízők sebességét?
- honnan tudja a síző, hogy éppen mennyivel megy?
- milyen alapon sajátítják ki a “cammogósok” azt a területet maguknak, amelyet adott esetben a gyorsabban sízők is szívesen használnának pont azért, mert mondjuk egy enyhébb pályán biztonságosabban tudnak tempós ívet karcolni?
- mekkora terület kerüljön át a “cammogósokhoz”?
Ezek a kérdések még mind válaszra várnak, bár az az érzésem, hogy a kissé gyakorlatiasabban gondolkodó alpesi szakemberek elég gyors válaszokat fognak adni a kérdéseimre, és villámgyorsan megoldják ezeket az apró kis problémákat.

Addig is mindenkinek azt ajánlom, hogy néha vegyen vissza egy kicsit a tempóból, lazítson, és élvezze is azt amit éppen csinál, ne csak gép módjára próbáljon felkerülni a síbérlet-elemzési “skiline”-listák élére, mert a hajszolt életmód a pályákon sem szül jó dolgokat.

Véleményed van, vitakoznál? Regisztrálj, lépj be, és tedd meg a kommentekben!

Szólj hozzá!

Címkék: turizmus baleset ski slow food zone élvezet slow síőrültek síelők

A bejegyzés trackback címe:

https://siorultek.blog.hu/api/trackback/id/tr392512290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.