HTML

51. Életünk első gyerek-síversenye!

2011.02.02. 12:18 hópapa

Szeretném a poszt elején leszögezni, minden objektív tény ellenére, hogy számunkra ő itt a kép közepén az igazi bajnok! :o)
































Nem tudom, hogy az én fiamban mi marad majd meg ebből a vasárnapi, számára történelmi napból (2011.01.30.), de azt tudom, hogy én a mai napig tisztán emlékszem életem első sí-versenyére, pedig az sem tegnap volt.
Alig pár, mogyorófa-vesszőből megfaragott kaput kellett csak kikerülnünk egy meredek pálya-szakasz enyhe lejtésű végében.
Én akkor, 7 évesen egy 150 centi hosszú (szó szerint hosszú), kantni és műanyag talp nélküli, ocsmány-kék, TURIST nevű faléccel (hosszában fehér-fekete kockás matrica-csík optikai tuningnak), rajta egy Kandahar-rendszerű kötéssel, és egy délelőtt 11-re mindig garantáltan átázó bőrbakanccsal szálltam versenybe.
A többiek sem voltak sokkal jobban felszerelve, max. a tehetősebbeknek volt már kantni, ideális esetben meg műanyag talp is a lécén.
A nagyon jól eleresztetteknek esetleg már került valahonnan egy csatos, duplafalu bőrbakancs is, a magasított verzióból, ideális esetben már egy műanyag is a kezdeti szériákból.
Arra határozottan emlékszem, hogy a nézők(szülők, edzők) minden egyes gyerek futamánál hatalmas hangorkánt hoztak össze, hophophop-oltak keményen, szurkoltak vehemensen, ahogy ilyenkor azt kell.
És mi nagyon élveztük ezt.
Az volt a szép az egészben, hogy a verseny végén mindegyikünket a dobogó legfelsőbb fokára szólítottak, és mindenki egy I. helyezést hitelesítő oklevelet vihetett haza, azzal a kitétellel, hogy mindegyikünk esetében megemlítették az eredmény-hirdetés során, hogy ki, miben volt kiemelkedő.
Én már akkor is a pofázásaimért vehettem át oklevelet, ugyanis végig-kommentáltam az egész versenyt (talán ebből is alakulhatott ki az évek során az ebben a blogban is tapasztalható grafomániám).  :o)
Nos, azt nem tudom, hogy az én fiam megéri-e majd azt az örömet, hogy több mint 30 év múlva együtt sízhet, és változatlan harci hévvel versenyzhet majd a gyerekkori csapattársaival, szüleivel, és saját gyermekeivel, mint ahogyan az a mi kis összetartó közösségünknek sikerült, a tavalyi után idén már másodszor, most egy 107 fős(!) táborban.
Ebben csak bízni tudok, de egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az akkori emberi kapcsolatok felérnek a maiakkal.
Minden esetre erre a versenyre emlékezni kell, mert ebből lehet táplálkozni az elkövetkezendő években.
Annak nagyon örülök, hogy bimbózó sí-életének első “nagy” menete után



a kocsiban az volt az első mondata, hogy: “Apa, mikor megyünk legközelebb versenyre?”
Mondta mindezt úgy, hogy most elsőre “csak” a 13. helyen végzett a 18 fős mezőnyben.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy

úgy estünk be a versenyre, hogy már csak arra volt ideje szegénykémnek, hogy belebújjon a felszerelésébe, megkapaszkodjon a köteles felvonóba, felhúzza magát (úgy, hogy sosem használt még ilyen felvonót), majd két versenyző-társa után már indulhatott is egy olyan műhavas pályán, amilyenen még sohasem síelt azelőtt.
És bár az egy piros, egy kék kapus utasításaimat nagyon jól betartotta, az majdnem megtréfálta, hogy az utolsó, két célkapu is piros volt, amiből a baloldalit majdnem kívülről kerülte meg, mert én elfelejtettem (vagy nem volt rá elég időm) szólni neki, hogy a célkapukon hogy kell átmenni, így ott a tanácstalansággal rengeteg időt vesztett szegénykém.
Aztán azért is bosszant egy kicsit ez az eredmény, mert pár nappal korábban, a verseny ötletének megpendítésésre saját maga pofátlankodott be a visegrádi sípályán gyakorló versenyző-gyerekek kapui közé, és úgy tépett le ezerrel a kapuk között, hogy azelőtt soha nem kapuzott igazából.
Nagyjából így:




Még arra is hajlandó volt, hogy a megállapodásunk szerinti 1 buckás, 1 kapuzós meneteket átszervezze magának 1 buckás, 4 kapuzósra, aminek én nagyon megörültem, mert a gyerekek nem mindig szeretnek kapuzni.

Sokat agyalunk a verseny óta azon, hogy vajon helyes volt-e őt ilyen körülmények között bedobni a mély-vízbe.
Talán nem.
Talán meg kellett volna teremteni számára a feltételeket ahhoz, hogy ő is egyenlő esélyekkel induljon azokhoz képest, akik mondjuk ezen a pályán gyakorolnak hetek óta, vagy legalább is mehettek egy-két próbakört a műhavas pályán.

Gondolom az egyértelmű nagyjából, hogy a családban én képviseltem a keményebb, Anya pedig a lélek-megóvósabb vonalat, és én még mindig nem tudok egyértelmű igazságot tenni magamban.
Most már mindegy, túl vagyunk rajta, és csak abban bízom, hogy nem lesz negatív maradéka a partizán-akciómnak, és hogy nem az eredményre fog emlékezni pár év múlva, hanem arra a történelmi napra, amikor elindult az a sízős élete, amely még sok kellemes élményt tartogathat számára az évek során.
Abban is bízom, hogy a közel 140 gyerek-versenyző, és az őket körülvevő "báli" forgatag talán megvillantott számára valamit abból a hangulatból, amit egy klassz kis verseny jelenthet egy ekkora csöppség és majdan egy sportszerető fiatalember életében.

Azon is sokat gondolkodtam az utóbbi napokban, hogy ő a mi akkori felszerelésünkhöz képest  már csak egy kis 80 centis carving léccel, a lábat jól tartó műanyag Nordica bakanccsal, profi Atomic síbottal, és bukósisakban nyomja a köröket.
Vajon hogy fog kinézni az ő sí-felszerelése 30 év múlva? :o)
Remélem, hogy majd belinkeli ide nekünk a fényképeit, ha én már nem tudok rendesen pötyögni ebbe a blogba. :o)

Hosszú, élményekben gazdag, és baleset-mentes sí-életet kívánok neked drága fiacskám! :o)

Szólj hozzá!

Címkék: gyerekek síverseny síoktatás síőrültek síelők az első verseny fogarasi síiskola szase

A bejegyzés trackback címe:

https://siorultek.blog.hu/api/trackback/id/tr372633157

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.